Izabela Mesaroš: „A futás olyan tevékenység, amely nélkül nehezen tudnám elképzelni az életemet”
A 7. Szabadkai Félmaratonig pontosan 18 nap van hátra. Ahogy közeledünk augusztus 25-éhez, úgy közeledünk eddigi győzteseinkkel folytatott beszélgetéseink végéhez is, akik meghatározták eddigi versenyeinket. Alig egy évvel ezelőtt Szabadka utcáin polgártársunk, Izabela Mesaroš is diadalmaskodott, aki a tavalyi, sorrendben 6. Szabadkai Félmaratonon a legjobb volt a nők között.
Izabela a beszélgetés elején elárulja, hogy édesapja elvesztése – aki élete nagy részében az edzője volt és asztaliteniszre tanította – egy év alatt spontán, lassan közelebb vitte a futáshoz. „A futást mint sportot addig csak alkalomszerűen, kondíció céljából űztem, és egy veszteségből új szerelem született, amely átvett és teljesen hatalmába kerített, így a végén szögre akasztottam az ütőt, és nekifutottam az ismeretlennek.”
Elmondása szerint a kiváló kondíció mellett a futás nyugalmat hozott neki, lehetőséget adott arra, hogy jobban megismerje önmagát, bátorságot öntött belé, és felébresztette a kíváncsiságát, hogy saját határait feszegesse. Röviden: a futást olyan sportnak tartja, amely minden edzés után a hormonok megfelelő kombinációját hozza, amitől teljesnek érzi magát. „Az áldozat kérdése mindenekelőtt a cél kérdése. Ha a célokat a lehetőségeid határán tűzöd ki – ahogy én –, akkor az áldozatok nagyok, de a remélt jutalomnak arányosnak kell lennie. Szerencsére olyan ember vagyok, aki élvezi magát a folyamatot, az edzést, így a motivációhoz nincs szükségem állandó versenyzésre. Az áldozatért járó jutalmat szinte napi szinten megkapom, az edzéseken keresztül. Néha mégis nehezemre esik, hogy a kondíció miatt lemondok az olyan finomságokról, mint az imádott palacsinta. Hozzátenném, hogy ha bármiben csúcseredményekről beszélünk, szerintem nem létezik egyensúly. Áldozat, világos terv, fegyelem és elkötelezettség nélkül nincsenek objektíven jó eredmények, még akkor sem, ha valaki kivételes tehetség.”
Beszélgetőtársunk számára a futás a testi és a lelki erő ötvözete, mert – ahogy magyarázza – a testet edzzük, hozzászoktatjuk a hosszabb távokhoz és a nagyobb sebességekhez, és ezt az alkalmazkodást mentális edzésnek is kísérnie kell. „Szemléltetésképpen: hiszem, hogy a legtöbb futó a versenyeken, sőt az edzéseken is végigmegy a »könnyű lesz« és a »micsoda, még 300 méter a célig?! Nem bírom ki!« közötti fázisokon. Az ilyen kríziseket a fej győzi le, nem a test. Nagyszerű, ha ilyen helyzetekben eszetekbe jut, hogy eltereljétek a figyelmeteket az előttetek lévő pályáról, és a tekintetetekkel végigpásztázzátok a környezetet, a többi futót, hogy elvonjátok a fókuszt a szenvedésről, amin átmentek – és szerintem ennek a figyelemelterelésnek még tudományos alapja is van. A célba érkezés vizualizálása is segít.”
Ami a Szabadkai Félmaratont és magának a versenynek a szervezését illeti, Izabelának csak dicsérő szavai vannak. „Úgy gondolom, a szervezés jó volt, az egyetlen kifogásnak pedig, amely az időbeosztásra vonatkozott, kiváló és demokratikus módon – közösségi médiás szavazással – eleget tettek, ezért dicséret illeti a szervezőket, mert van fülük a kritikára, és gyorsan cselekszenek.” A tavalyi versenyt, amelyen győzött is, különlegesnek tartja, különösen, mert először futotta. „Futni a szülővárosodban, ebből a perspektívából látni a legtöbb kulturális és történelmi nevezetességet a polgártársak támogatásával és biztatásával – ahol külön ki kell emelnem a »Tokio« lakótelep szomszédjainak támogatását, akik úgy szurkolnak, hogy elönt az érzelem, libabőrös leszel, és felelősséget érzel, hogy még keményebben küzdj –, és a verseny végén megölelni anyát, na az valami különleges.”
Izabela kiemeli, hogy a Szabadkai Félmaraton több okból is fontos a városunknak. „Először is azért, mert sok szabadkait ösztönzött arra, hogy hobbiból elkezdjen futni, hogy részt vehessen rajta; mert turisztikai szempontból kiváló promóció a városnak, hiszen lehetőséget ad a résztvevőknek arra, hogy éppen annyit lássanak a városból, hogy felkeltse az érdeklődésüket, és a verseny után tovább fedezzék fel; de azért is, mert lehetőséget ad arra, hogy évente egyszer vendégül lássuk Szerbia legjobb futói és futónői közül néhányat, ami a jövő nemzedékeit is motiválhatja arra, hogy kipróbálják magukat a futásban.”
Mindazoknak, akik talán nem mernek futni, pedig szeretnének, vagy nem tudják, hogyan fogjanak hozzá, polgártársunk azt üzeni: ne habozzanak, nevezzenek akár már ma, és kezdjék el az edzést. „Az adrenalinlöket, amelyet a verseny rajtjakor éreztek, önmagában jutalom lesz a nevezésért és a felkészülésért. Attól függően, mennyire vagytok fizikailag felkészültek, a felkészülést fokozatosan kell kezdeni. Fussatok lazán, élvezzétek a napsütéses napot (ne délben, könyörgöm), a hársfák illatát, amelytől fél Szabadka illatozik (gyertek, érezzétek meg a félmaratonon), hívjatok egy barátot, hogy csatlakozzon, fussatok egy kilométerrel többet, mint tegnap, fussatok egy kilométert gyorsabban, mint két hete. A futásban mindenekelőtt önmagunkkal versenyzünk. Felhúzni a cipőt, futni, megpróbálni jobbnak lenni, mint legutóbb – erre kell törekednünk. Ha nehéz napotok volt, későn értetek haza a munkából, és nincs kedvetek futni, de mégis elmentek, már győztetek. Legyőztétek azt az énetek, amelyben ellenállás és dilemma volt. Legyen gyengébb az edzés, de nem adtátok fel. Ismételjétek meg ezt a szokást néhányszor, és garantálom, hogy hamarosan a futás függői lesztek. Stagnálás, formahullámzás – ezek mind olyan dolgok, amelyekre rögtön fel kell készülni, mert elkerülhetetlenek. De a pillanat, amikor átlépitek a »finish line«-t, külön történet. Akkor legyőzhetetlennek érzitek magatokat. A futás abban különleges, hogy minden érdem a tiétek. Ezért amikor befejezitek a versenyt, veregessétek meg a saját vállatokat, adjatok magatoknak elismerést, és higgyétek el, hogy attól a pillanattól kezdve ellenállóbbak és felkészültebbek lesztek mindenre, ami akadályként áll az életutatokon. Mindenkinek azt tanácsolom, ne adja fel, már a verseny előtt »játsszon sakkot«, azaz gondolkodjon előre, találjon ki pozitív jelmondatokat, és legyenek kész válaszai, amikor eljön a verseny nehéz része és az önmarcangolás a »minek kellett ez nekem« kérdés formájában, mert oxigénhiányban néha valóban nehéz perspektívát látni, kreatívnak és racionálisnak lenni. Tehát a feladás mindig lehetőség, de találjuk meg a verseny előtt a választ arra a kérdésre: »miért folytassam?«. Azzal az állítással zárom, hogy a futás olyan tevékenység, amely nélkül nehezen tudnám elképzelni az életemet. Új horizontokat nyitott meg előttem, és lehetővé tette, hogy szabadnak és megzabolázhatatlannak érezzem magam, mint Fehér Sörény.”